FRAGMENTS

Sötét, hideg,

Lehetne reszketeg verem,

De mégsem az hanem

A deszkátlan mennyország.

Szellemrágta halvány keze,d

Forró leheleted,

Csupán a múlt árnya?

Vagy a színtiszta valóság?

Vérvörös lelkem,

Mélyben bújdosó tekintetem,

Most csillagfényt hullajt 

Rád és Rám.

 

 

I like the smell of

Yellow linoleums. Blank sheets of printing paper. Evergreen forests in the heat. Sleeping bags inside tents. Ad hoc dinners made at 2 AM. Sweat drops after sex. Limewash paint. Second-hand books. Raw beef. Matthiola Bicornis. Out of use junkyards. Airplane draperies. Happy apartments. Tobacco on cobblestones. Arthouse movie theatres with dim lights. Summer breeze. Tagetes Patula. Greasy fish and chips. Rainstorms in big cities. Stollen saunas in winter. Nightfall. Freshly shaved men. Old metro stations. Sand on babies’ feet. Long air bridges. Crowded kebab places. Orange fields. Saliva on a hairy chest. Dust at dirty music festivals. Roasted chestnut. Furniture polish on wood. Wrinkled skin in thermal baths. Lavender infused fabric softener. Exhaust fumes at night. Turkey-cheese casserole. Mediterranean boat bars. Burnt tires after donuts. Earthy red wines. Freshly cut grass. Sunscreen on pale skin. Thick moss in cemeteries. Huge pretzels in theatre canteens.

I like smells.

I’ll become the train that gets you home safe.

I’ll become the water that gently touches your lips.

I’ll become the ragged T-shirt that caresses your shoulders.

I’ll become the rice that fills your stomach at night.

I’ll become the chicken whose feather is in your soft pillow.

I’ll become the book that keeps you in good company.

I’ll become the flower that watches your steps in silence.

I’ll become the fresh air that pours in through your window.

I’ll become the bird that signs you silly songs every morning.

I’ll become the massive wall that holds your roof firmly.

I’ll become the neighbor who is never home but is nice.

I’ll become the tree that grows just by hearing your voice.

I wanted to buy a new rug. The days were getting short and cold, the strip floor in my apartment was turning chilly. I came across a little green rug. He was slender, long and kind. He will give a comatose, warm atmosphere, I thought.

 

Now, after a busy, wistful day, I made up my mind. “I will go back to the store and get him.” Rushed straight there, to the top right of the third row. Heaps of fabric, rolls, rough, soft, vintage and fashion pieces welcomed me to their world. The little green, however, had no trace. Not here. Not there. Nowhere.

 

I asked the scrawny guy who worked there “There were three of them, not a single one today, how come?” “Twas of a good brand, underpriced and handsome,” came the perky response. “Those are popular nowadays”. So I stood there, neither forward nor backward. My soles will still be cold on the cool wooden floor, I thought.

 

A few moments passed. I decided not to leave empty-handedly. So I took a deep breath and threw myself into the foam of the heap. Discounted prices on tags, everywhere. Look-alikes, posh kitsch. I felt the burritos I had for lunch climbing up in my throat. Patterns fused together before my eyes. Scabrous, fancy, lively whores.

Eventually, the little carpets blended into one. One, huge, terrifying, hazy rug. He lifted himself by his giant curles and hovered against me. He looked like a whale. He tried to converse with me, immediately started telling me about himself… but unfortunately I didn't speak ultrasound so I could not reply. He must have got mad at me because all of a sudden he ran towards me, spreading his length, and, like a mouth, took me in. He curled, twisted around my body. His grip was getting tight and unending. My eyes closed, my chest sank in and opened, and my soul was moaning while drawing near to my mouth. In my last conscious moment, I noticed a motherless piece on the top of the shelves. A discarded, unpacked rug laid there alone, gliding into the sky. I tiptoed and bounced off. I spread it out in one motion and took a good look.

His pattern, shape, edge, and length all seemed the same as of the others. However, he appeared to be dirty, and an ink stain stood on his right side, completely disfigured. What a charming ink stain, I thought. He smelled of old cigarettes and ivy, how intoxicating, I thought. But there was no price tag attached. I asked the scrawny guy “How much is this one?” He looked at me questioningly. “It’s worn out, second-hand, you come back on the weekend and find a much better”. I shook my head, thanked him loudly, and dragged my stained rug to the checkout.

 

The price did not even really mattered. I heard music playing as I leaned close to him. He was perfect in his imperfection.

//

Venni akartam egy új szőnyeget. Hűvösödtek a napok, hideg volt a fapadló a lakásban. Már hetekkel ezelőtt kifigyeltem azt a kis zöldikét. Karcsú volt, hosszú és kedves. Komótos, meleg hangulatot kölcsönöz majd, gondoltam.

Most, egy pállott, koszos, szomorkás nap után rászántam magam. Kellett a melegség. Beténferedtem hát a boltba. Célirányosan oda, a harmadik sor jobb felső csücskébe. Kupacokban állt a szövet, vászon, henger, érdes, puha, vintage és divatdarab. A kicsiny zöldinek viszont nyoma se volt. Se itt. Se ott. Se legutt alul.

Kérdeztem a vézna srácot, volt még belőle három, ma meg már egy sincs. “Neves volt, helyes és olcsó”, jött a hetyke válasz. Az ilyen nagyon kelendő manapság. Ott álltam hát, se előre, se hátra. A talpam még mindig fázni fog a hűvös fapadlón.

Mély levegőt vettem s bevetettem magam a hányt-vetett halmok habjába. Mindenhol leárazott, egykaptafás, posh giccs. Hányinger kerülgetett. A mintázatok tsunamija egybe olvadt a szemem előtt. Girbe-gurba, koptatott, kurva.

Végül már csak egy hatalmas szőnyeget láttam. A szürkés, homályba burkolt szőnyegóriás rolytos végénél fogva felemelkedett. Kezdetben csak lebegett velem szemben, mintha egy hatalmas bálna lett volna. Nagyon mondta is a magáét, de sajnos nem értek ultrahangul.

Egyszer csak megiramodott, széttárta hosszát, s mint egy száj, bekapott. Körém tekeredett, csavarodott. Egyre szorult, szorult rajtam a fogása. Szemem fennakadt, mellkasom megnyílt, számból kinyögött a lélek. S akkor, az utolsó utáni pillanatban a polcok égbe suhanó végtelenjén megpillantottam egy darabot. Egy odadobott, kicsomagolt darab hevert magányosan a magaasban. Lábujjhegyre álltam s elrugaszkodtam. Egy mozdulattal kiterítettem. Megtaláltam hát.

Mintázata, formája, széle és hossza mind azonosnak hatott a többiével. Azonban mintha kissé koszos lett volna, s jobbján egy tintafolt éktelenkedett. Milyen bájos tintafolt, gondoltam. Áporodott szaga, milyen bódító. Ára viszont nincs. A cingár srác előkerült, kérdeztem tőle mennyi az annyi. Kérdőn pillantott rám. Ez ronda, second-hand, pár nap múlva találok jobbat, mondta. Csóváltam a fejem, hangosan megköszöntem és a a foltos szőnyeget a kasszához vonszoltam.

 

Nem is számított az ára. Eldobták, eltiporták, elkoptatták és mégis élt, és hallottam, ahogy zenélt. Tökéletlelnségében volt tökéletes.

We’re terribly close this afternoon.

I could grab you, bury myself in your flesh sewn tight together with bulging veins, purple and bleak pillow of mine.

Your voice is almost audible, but there are no words, only excavators marching up and down in my mind.

Your being swirls with wind and dust sending a mass of air hissing back at me.

My lungs relax and they dissolve fast as in a hungry man’s mouth does a piece of fat meat.

I am high, my legs weak and dangling between two clouds into nothingness, and below.

I lean, hunch, I stretch towards you but my fingers run into a rat trap and break with a jarring woe.
 

Tendon and bones are crushed to dust, a young child stands in a suburban sandpit waiting to build a castle out of them.

Only tiny pieces remain of me, unidentifiable, even by archeologists who will soon think I’m a strange, unknown gem.

You watch all this unfold as a rotating sunflower, shaking your head, singing a rhythm and every so often squawk.

Pressure increases, height drops apace, old farmers and rivers get outlined with a glowing piece of chalk.

It all tastes like acid, saliva drips bruising my mouth and next my body re-perceives itself.

Distance between us expands again, the lamp light goes down, we didn’t pay for the damn electricity on time.

 

You left the light on in the hallway,

It hasn't let me sleep in six months.

Please turn it off.

//

Égve hagytad a folyosón a villanyt,

Már hat hónapja nem hagy aludni.

Kérlek oltsd el.

Jacob turned fifteen last Wednesday,

He spends much of his time by the lake shore.

He plays and tears the water with small pebbles,

He himself thinks he is a crumbly, irregular one,

In constant shrinking and expansion.

His bones grow trembling, his shoulders widen,

His vision deteriorates as he squats there alone.

He restlessly beats the air and he wonders,

Wonders if he’s destined to have a walkable inch of soil.

Heavy thoughts rib him, bind him to the moment on the shore,

Until he leans too close and falls into the night.

The blindness of a mole’s cavity devour him,

And turn him deep inwards his own mind.

He falls fast, his limbs float,

He's in freefall, not a single handrail around.

Falling becomes an essential part of his being,

Lasting almost as long as his life.

Sharp ridges of rocks and mountains cut him,

His skinny legs step on those as fearful as virgins at night.

Peaks break through his skin, drawing his blood,

But the deep smooths all the edges out.

He dwells on the past asking God,

How many kinds of loved ones and loves live in one body?

His essence is streamlined, keeping the tar of darkness away from it,

He cannot belong and nothing can belong to him.

He falls until his eyes turn into his own cavity,

His nose departs, his salivary tongue curls up,

His chest ruptures, his thin legs break,

His hair flies away, and his torso morphs into a question mark.

Only his heart remains whole and keeps falling free.

God finally addresses him, replies uncompromisingly;

There are no varieties, forms, changes, objections,

Love is always a knitted sweater in a solid state.

Easier than anything else, it’s natural dependence, attachment and stay,

Not a foreign myth, a mere assumption or a frivolous legend.

We became small creatures out of water and dust,

We’re hopes feeding on each other's radiation.

There is home, it exists, not even so far,

Heartbeats that are loud enough can open front doors and gates,

Paint any wall, figure, cushion and credenza red,

And catch warmth in front of the fireplace.

He no longer has legs that would run to chase colorful butterflies,

He no longer has a face looking for a non-existent face in the crowd,

He no longer has words filled with confusion and steam,

He no longer has an arm that would envelop him tightly,

The body disappeared, no more disguises, not a single shadow hiding in a cave.

There are blood vessels, throbbing and a softening spirit,

Warmth glowing through his single organ left,

It’s either the vacuum of darkness,

Or watching the candles burn right down.

The heart spins and spins in a monstrous roundabout.

No sale and purchase, no refund, no warranty.

This is not a car dealership’s classified ad,

Here we don't sell anything but a pig in a poke.

Our company bases its reputation on doubts.

Three hundred dollars for the dinner, eighty dollars for the concert tickets,

Fifteen dollars for gasoline, a hundred dollars for the outfit,

Plus, minus twenty dollars for a decent bouquet if we count it at a retail price.

What else, any extra costs?

Roughly that’s a first date with us,

Of course, VAT, service and annuity plus.

We don’t ask for anyone’s profile, there’s no silly d-a-t-a-b-a-s-e,

We draw by name, and we see who gets lucky.

But of course if one date follows the other tightly,

And it turns out none of the investment was worth it,

It is pointless to raise questions about our responsibility.

We write a contract, well in advance, just to clarify,

No sale and purchase, no refund, no warranty.

If things don’t work out blame it all on each other.

//

Nincs adás, vétel, csere se garancia

Ez nem egy autókereskedés apróhirdetése

Itt mi nem árulunk semmit csak zsákbamacskát.

Cégünk kétségekre alapozza hírnevét.

Háromszáz dollar egy vacsora, ötven dollar egy belépő

Tizenött dollar a benzin, száz dollar az outfit,

Plusz, mínusz húsz dollar a csokor, ha kisker áron számolunk.

Mi lehet még, extra költség? Hogy ezt a verset heten költsék?

Durván ennyi egy első randi nálunk

Meg persze az áfa, a szervíz és a járadékos plusz

Mi nem kérjük senki profilját, nincs buta a-d-a-t-b-á-z-i-s

Név alapján sorsolunk, s meglátjuk, van aki tán mázlis

De persze ha randi randit követne s a dolog érik

Felelősséget rajtunk felesleges is lenne kérni

Szerződést írunk, jó előre, mi csak közvetítünk

Nincs adás, vétel, csere se garancia

Ha nem jön be a dolog hibáztassák egymást.

He said black

She said white

He said alone

She said fly

He said I’m scared

She said I’m here

He said you’ll never know me

She said I dare you to believe

He said none

She said why

He said nothing new

She said don’t get blue

He said let’s go to Venice

She said just hold my hand

He said I want marriage

She said not if it’s only cause of trends

He said nouveau riche

She said money is a hitch

He said I’ll move now

She said no worries I’ll follow

He said I’ll find a place

She said please just one embrace

He said you’ll see I’ll be a big star

She said you already are

He said I’ll show them

She said ignore them and simplify

He said I’ll do it alone

She said why leave me behind

He said just go and never reply

She said come it’s the 4th of July

He said it’s too much noise

She said just pick up the phone

He said outside

She said in

He said don’t come here

She said I can’t breathe

He said run away

She said why

He said I destroy everyone

She said alright.

One, Two, Three, Four Returning Souls

 

Every second Sunday he brought me persimmons from the market. If he missed the bus at noon, he was willing to walk miles with detached shoe soles. If he had a little extra money, he brought potato sugar as well. It always bruised my mouth but still I loved it. He was a rough man and often grim. He cried often, but mostly just for the sake of effect. He fondly manipulated everyone like a cunning fox. He read the newspaper without glasses, but when he was asked to chop some firewood, with every swing he spectacularly slammed the axe missing the log with inches. He sent us a book for Christmas. He wanted to buy me a hamster. I think maybe he loved me.

Every other week she promised she would come. She had a hard time fulfilling any of her promises. If she appeared she did it unexpectedly, swiftly enchanted me then flew away as soon as the east wind gained some strength. Many times I waited for her in front the house and she did not show up. I cried every time. I missed her embrace. Her mood changed quicker than the modern weather. You never knew when she would love and when she hated the whole world, including you. Her soul ached constantly. She threw herself into a pit of loneliness as a form of brutal self-punishment. However, physical pain could not stop her from much. She played football with me in the garden even when her blood vessels were swollen knowing she was not going to be able to stand on her feet the next day. At Christmas, she baked eight types of cookies and oftentimes fell asleep at the festive table. She said the two of us always understood each other well. I'm not so sure anymore.

 

 

He wanted to take me to Morocco, then to Siena and later to Paris. Every day he wanted something different, it was in his nature. But he never did a thing. He was enthusiastic about everything that interested me. Then suddenly nothing mattered, not who he was, what he had or who he wasn’t. He claimed he trusted nobody except me. As a child, he was still close to his father, and he crossed, weirdly folded his legs with his own two legs when they slept at night. For him, it was an inarticulate sign of trust, of unspoken love. He crossed my legs just the same every night when we were together. Then he said I was nothing and he disappeared.

 

She celebrated the end of the day with scrambled eggs every night. She came home after long overtimes doing inventory, tired, her faint soul longing for a glass of wine and a little protein. Her voice was loud and jingling. She always asked how my things were going, what happened at the uni, who was rubbish and who was nice. She loved indie music, cleaning the house instead of studying, laughing until dawn with a glass of rosé in her hands. She was full of life and gentleness. But that morning changed everything for her. She lost the one who was the cornerstone of her life. I don't know how she is doing now. I don't know where she is today. She ignores all my messages. She once said it’s her fault, her loved ones die due to some personal weakness of hers. I hope she knows, it's none of her fault. He was loved and in return he loved you. But the living also loves you, not only the dead.

//

Egy, kettő, három, négy hazajáró lélek

 

Minden második vasárnap hozott nekem datolyaszilvát a piacról. Ha lekéste a deles buszt, leváló cipőtalppal kilómétereket gyalogolt. Ha volt egy kis plusz pénze hozott krumplicukrot is. Mindig szétmarta a számat de mégis szerettem. Nehéz ember volt és sokszor mogorva. Gyakran sírt, de többnyire a hatás kedvéért. Előszeretettel manipulált mindenkit akár egy ravasz róka. Szemüveg nélkül olvasta az újságot, de amikor munkába fogták s fát kellett volna hasogatnia látványosan mellé csapott a rönknek minden suhintással. Könyvet küldött karácsonyra. Hörcsögöt akart venni nekem. Azt hiszem talán szeretett.

 

Minden második héten megígérte, eljön. Aztán ha nagy nehezen be is váltotta valamely ígéretét, akkor is septében jelent meg, elvarázsolt, majd elillant a következő busszal. Hangulata változott akár a modern időjárás. Sosem tudtad mikor imád és mikor gyűlöli az egész világot, köztük téged is. Állandóan sajgott a lelke. Sokat volt bántva, s magát magányra ítélte emiatt. De fizikai fájdalom meg nem állíthatta. Focizott velem a kertben még akkor is ha dagadtak a vérerei s másnap nem tudott talpra állni. Karácsonykor nyolc félét sütött és mindig fáradtságtól ittasan szunnyadt el az ünnepi asztalnál. Azt mondta, mi ketten mindig jól megértettük egymást. Már nem vagyok biztos benne.

 

Minden este rántottával ünnepelte a nap végét. Fáradtan ért haza a leltárból és halvány lelke egy pohár borra és egy kis fehérjére vágyott. Hangos volt és csilingelt a hangja. Mindig faggatott, hogy mennek a dolgaim, mi volt a főiskolán, ki volt szemét. Szerette a zenét, takarítani tanulás helyett, hajnalig nevetni egy pohár rosé mellett. Aztán egy nap váratlanul elveszítette azt, aki a számára a legfontosabb volt. Nem tudom, hogy van. Nem tudom hol van ma. Remélem tudja, nem az ő hibája. Ő szeretett és viszont szerették. De az élők is szeretik, nem csak a holtak.

 

Marokkóba akart vinni, aztán Sienaba majd Párizsba. Minden nap mást akart ez volt a heppje. Lelkesedett mindenért, ami engem érdekelt. Azután meg hirtelen semmi sem számított, az sem aki ő volt, aki neki volt, vagy aki neki nem. Azt emlegette, senkiben sem lehet bízni, csak bennem. Gyerekként még bízott az apjában, s átkulcsolta lábával annak lábát mikor együtt aludtak. Számára ez volt a bizalom artikulálhatlan jele, a kimondatlan szereteté. Átkulcsolta a lábam minden éjjel mikor együtt voltunk. Minden reggel rimánkodott, hogy ne menjek még. Aztán annyit mondott, én semmi vagyok, s eltűnt.

Hot asphalt was rolling down that day on the streets of New York. It bulged under my feet as I dragged myself to the nearby pharmacy. I had strange symptoms for days, so I went to see a Caligari-esque Russian doctor in the neighborhood. I got to his office earlier that morning. He was late and annoyingly perky. I was restless and unprepared. I had fever and was nauseous. He didn't pay attention to me, simply kept on running in and out of the examination room. He might have been high or struck by a strange form of enlightenment and indeed he might have been taking notes while out in the hall on some major philosophical discovery. In that case, please dear posterity, forgive me for my unjust criticism. The point is, I got no real answer to any of my questions.

 

So eventually, I wandered south to the pharmacy with a profound desperation for some certainty. I jaywalked between cars emerging from and disappearing in the gloom. Mirages emerged and waved at me from afar. They were beckoning me and stretched their powdery arms out for a wild embrace. Every inch of my skin was drowning in sweat, I was scared and felt alone. I had not seen him for two weeks. I prayed he would have jumped out from behind a tree or dropped down from the sky with a parachute to catch me.

 

The pharmacists were willing and kind, but I had to wait until they could have truly talked with me. I walked nervously up and down circling six times in the same two lines. I tried to distract myself by reading the product labels. But quickly I realized that I was having trouble remembering the ABC. So, reading did not work.

 

It is not possible for this to happen now, I was thinking. But what if? If so, now, in this chaos? I stepped in front of the pharmacists on the verge of fainting, then out of the pharmacy to yet again dive into the heat of June. My pace was as slow as if I were walking in one place. I trembled and sweated at the same time. The fourth floor seemed as if it was the summit of Mount Everest, climbing up, finding the keys in my bag, entering the apartment and then taking the test.

 

The test was negative, which made me turn negative as well. I was strangely saddened. What kind of parents would we have been? He, a great one for sure. And how about me? Who knows?

//

Hömpölygött a forró aszfalt aznap New Yorkban. Bugyborgott a talpam alatt, amint a közeli gyógyszertárba vonszoltam magam. Napok óta furcsa tüneteim voltak. Időpontot kértem hát egy ismeretlen, orosz háziorvoshoz. Kora reggel értem az irodához. Ő késett és idegesítően hetyke volt. Én nyugtalan és felkészületlen. Hőemelkedésem volt és émelyegtem. Ő pedig nem tudott egyértelmű választ adni a kérdéseimre. Nem is figyelt rám, ki s be szaladgált a rendelőbe.

Így hát vánszorogtam dél tájban a gyógyszertárba. Valamiféle bizonyosság kellett. Homályból előbukkanó és eltűnő autók között vágtam át az úttesten. Délibábok integettek felém. Hívogattak és ölteltek szorosan magukhoz. Izzodt a bőröm, féltem és egyedül éreztem magam.

Az eladók készségesek voltak, de várakoznom kellett míg ki tudtak szolgálni. Idegesen fel s alá sétáltam ugyanazon két sort hatszor megkerülve. Igyekeztem a termékcimkék olvasásával elterelni a figyelmemet. De gyorsan rájöttem, hogy azokban a percekben az ABC felmondásával is gondjaim akadtak volna. Így hát, nem ment az olvasás sem.

Az nem lehetséges, hogy ez most és így bekövekezzen. De mi van ha mégis. Ha mégis, idén, most, ebben a káoszban.  Megkapaszkodtam. Ájuláshatáron léptem a gyógyszerész elé. Majd ki a gyógyszertárból, hogy elnyerjen újra a júliusi hőség. Olyan lassúak voltak a lépteim mintha egyhelyben jártam volna. Reszkettem és izzadtam egyszerre. A negyedik emelet mintha a Mount Everest csúcsa lett volna, felmászni, majd megtalálni a kulcsokat a táskámban, belépni a lakásba és elvégezni a tesztet.

A teszt negatív lett, és ettől én is. Furcsa módon elszomorodtam. Vajon milyen szülők lettünk volna? Ő, biztosan jó. És, hogy én milyen? Oh, ki tudja.

Tudod?

 

Reszkető térdekkel görög velem az út,

Remegő kezekkel keresem azt a kurva rúzst.

Fel s le lüktet, jár, s könnyezik szemem,

Menekülnék s tudom el nem menekülhetek.

 

Arcomba mar a leghűvösebb áprilisi éj,

Megfordulok, s te ott állsz a vaksötét közepén.

Zavarban vagy s én zavarban vagyok,

Mosolyogsz és fejembe nyomod a hülye kalapod.

 

Csak ülnék és néznélek, nem mondanék semmit,

De a szó segít, elnyomja azt ami benn itt.

Melegen kacagsz, kérdezel, követelsz,

Én bohóckodok, játszok és ezerszer szólítlak neveden.

 

Kisöpörsz arcomból egy kósza, sárbarna tincset,

S én arra gondolok ki ha nem ő az én egyetlen kincsem.

Fejem kilógatom a tovasikló római tájba,

Üvölteném azt, hogy… de nem lehet, hiába.

 

Test testet melegít, a legősibb túlélési fajta,

Lélek lélekhez szól, s béke honol rajta.

Könny reszket szemedben, s kérded mikor láthatsz,

Én megölellek, s mondom, ugyan már csak pár nap.

Mihály már az Oktogon járt, amikor eszébe jutott, hogy bekapcsolva hagyta a gáztűzhelyt. Jobban mondva átfutott az agyán, hogy mi van ha bekapcsolva felejtette. Mindig mindent elfelejtett. De egyértelműen ez lett volna az eddigi legkisebb ámbár leghatalmasabb következményekkel járó felejtése. Amint lelépett a 4/6-ról és a villamos sűvítve tarkónszellentette, azon gondolkodott mégiscsak vissza kellene fordulnia megnézni. Azonban ekkor rádöbbent ez mennyi nyűggel járna. Hiszen esett és eleve nem volt nála esernyő, bőrig ázna. Átöltözni pedig nyilván nem lenne ideje, egy óra múlva már a tárgyaláson kell lennie. Na és persze mi van akkor ha feleslegesen fordul vissza és mire a gangról bekukkant a konyhába meglátja, hogy a gáztűzhely minden kis pecke az égre mutat. Amúgy is, mi van akkor ha felrobban az a nyamvadt lakás,  gondolta. Bumm neki, úgysem az a materiális típus. Ki ragaszkodna egy nagy csomó kínai ruhához, egy kopott konyhaszekrényhez, meg egy ki sosem tisztíttatott kanapéhoz. Ember meg úgysincs a lakásban. Semmi élő, csak néhány kaktusz. De valójában sosem szerette a kaktuszokat, Mari persze igen. Ő maga is egy hatalmas kaktusz volt, így nyilván szimpatizált velük. Az épületben viszont sokan élnek. Kár lenne értük, mármint némelyekért, gondolta.

Mire a bíróság épülete elé ért már olyan sűrű nyári eső hullott, hogy a jövő-menő autók leginkább tintapacákhoz hasonlítottak. Paca itt, paca ott. Kaotikus, összefüggéstelen, egyetlen alakot sosem öltő festménynek tűnt a körút. A művész biztosan részeg volt, habár melyik művész nem az az esetek többségében, bíráskodott. Mari is festett hétvégente. Gyerekeket, giccses tájképeket, almát. Valamiért megszállottan szerette az almát. Tudja fene miért, gondolta Mihály. Talán a szabályos forma, az élénk szín, vagy a lehetséges kukac vonzotta benne. Főhösünk természetesen nem gondolt rosszra, mikor ez az eszébe ötlött. Túl feldúlt volt ahhoz, hogy észrevegyen bármilyen akaratlan vagy akaratlagos humorforrást. Érthető volt, hiszen ma mondták ki a válását.

Hónapok óta húzódott a procedúra. A bürökrata berendezkedés végeláthatlan lövészárkában érezte magát. Mindenét elveszik kivéve a lakást és akkor még őt húzzák-vonják. Eleve ő a megbántott fél, az Isten szerelmére, gondolta. Mire a méla recepciós útbaigazította a ruhatár felé, döntése megmásíthatatlanná vált. Ma úgyis minden robban, ha úgy van megírva, hát menjen vele a lakás is a levesbe. Apropó leves, hogy ez a Mari milyen rosszat tudott csak főzni. Darabos zellerkrémleves száraz sajttal, mályvacukor édes paradicsomleves betűtésztával, ehetetlenül sós zöldségleves croutonnal. Croutonnal mert flancolni azt bezzeg szeretett. Persze, Mihály ezt mindig szóvátette. Ezt is meg a levest is. Miért is ne tette volna? Igyekezett arra tanítani Marit, hogy az tanuljon a hibáiból. Szívjóság volt, gondolta mindig. Helyes útra terelgetés. Rugdácsolás. Taszigálás. De persze, sosem történt tényleges fizikai bántalmazás. Nem úgy, ahogy azt Mari állította. Mari úgy emlékezett, hogy Mihály többször kezet emelt rá. De a férfi pontosan tudta, hogy még arra is lusta lett volna, hogy felemelje a kezét, nemhogy azt meg is lódítsa. De sajnos a Marinak volt látlelete. Neki meg sajnos nem, pedig ő is volt, hogy kapott. Mikor mivel. Néha az állólámpa landolt a homlokán, néha egy vállfa, néha meg egy ajtódeszkával találta magát túlzottan intim közelségben.

Mari és az újdonsült pártfogója, László már a teremben ültek amikor ő belépett. A férfi körülbelül húsz évvel lehetett idősebb, mint Mari. Magas volt, elegáns és az a típus, aki igazán csinos férfi lenne ha épp nem eresztett volna sörhasat. A nő idegesen zsizsgett a székében, vékonyka kezeiben vörös retiküljét szorongatta. Mihály dörmögött egy-két jó napotot az orra alatt, odabiccentett az ügyvédeknek majd az asztal túlsó oldalára kerülve komótosan helyetfoglalt. Utált öltönyt viselni, mert ki nem állhatott semmiféle kényelmetlenséget. Így volt hát a szűk ruhákkal, az émelyítő köptetőszirupokkal és a korai keléssel is. Az embernek csak egy nyomorúságos élete van és akkor még keserítse azt is meg magának? Mihály valaha nagyon szerette Marit. Vagy legalábbis tizenötévvel ezelőtt, szakmunkásképzős diákként még azt gondolta az az érzés, ami csak akkor kerítette magába amikor a pápaszemes vidéki lányt megpillantotta, az volt a szerelem. Ma már belátta, nem volt viszonyítási alapja. Mihály apja egy évvel a születése után otthagyta a családot. Csapot papot hátrahagyva Debrecenbe ment ahol elszegődött patkolókovácsnak. Így a csöppséget édesanyja nevelte egy apró bérelt szobában egy doh és kőporitta pesti bérlakásban. Az anyja szerethette volna, de felmerül a kérdés hogyan szerethetne valaki igazán, aki saját magát is mélyen megveti. S most, hogy Mihály végigpillantott a hamarosan csupán múltja egy darabját képező emberi lényen arra gondolt, már valójában nem is tudja ki az az assszony...